Nem fejezet :)

Tudom, hogy nem ide tartozik, de úgy éreztem meg kell veletek osztanom az első munkáim egyikét :)

 A végeremény frissen...

 és munka közben :)))

<3

Na éjjel hozok új részt, cserébe amiért elviselitek a hülyeségeimet... :)))

20. (átvezető rövidke rész... bocsiii)

Újabb kihívás előtt álltam... a próbaterem ajtajára ki volt ragasztva az Énekest keresünk papír... igen... hát őket is elárultam...
- Daniel... ezerszer elismételtem már... - hallottam egy lány hangját és megtorpantam az ajtóban, egy rózsaszín hajú félelmetesen hangos csajszi állt gitárral a kezében... és egy fiúnak magyarázott...
A lány meglepetten nézett rám a fiú válla fölött... aki kék hajába túrt, majd megfordult, én pedig azt hittem gyomorszájon vágtak...
- Max... - remegett meg a hangom... - felé léptem volna, de az agyam megállított... Max halott... suttogta egy hang a fejemben...
- Segíí.... FAIRY!!!!!!!! - kiáltott fel Nova és a nyakamba ugrott én pedig még mindig sokkos állapotban, meredten bámultam az ismeretlen ismerős arcát... és potyogtak a könnyeim...
- Fairy... ne sírj... ő itt Daniel... Max öccse... tudom, hogy nagyon durva, de ő rendezte így...

Nova ölében ültem a dobok mögött... lassan megnyugodtam...
- Sajnálom, hogy ennyire sokkoltalak... - szólt halkan Daniel...
- Minden oké... csak tudod a bátyád...
- Az egyik legjobb barátod volt... tudom... sokat írt nekem rólad... - mosolygott
























- És te pedig... Candy... örülök, hogy megismertelek... - vigyort erőltettem magamra... nehezemre esett kicsit... olyan ismerős volt ez a lány... elhessegettem a gondolatot.


- És most... mi lesz velünk Rea? - kérdezte Alex...
- Hát... A amint Rebels készen áll... újra koncertezni fogunk... - vigyorogtam rá
- Énekelni fogsz? - csillant fel Nova szeme... - Újra... énekelsz...
- Másra sem vágyom...
A vállára hajtottam a fejem... nem mondtam igazat... Andy-re is vágytam...

Gyorsan teltek a hetek... a két zenekar újra sok időt töltött együtt és ez mindenkinek jót tett.

19.

Rea:

Remegő lábakkal lépkedtem Ashley lakása felé... nem emlékszem hányszor tettem meg ezt az utat életemben... de most mégis más volt... éppen időben érkeztem... Andy háttal állt nekem így nem vett észre. Ash viszont azonnal kiszúrt... pillanatok alatt történt minden... épp elkaptam az utolsó mondatot... 

- hogy... Nem tudsz nélkülem élni... - suttogtam... 

Nem voltam elég halk... Andy megpördült a saját tengelye körül és azt hittem, elfelejt levegőt venni...

- Rea... - hangja megremegett... mint aki szellemet lát... de nem mozdult... hirtelen söpört át rajtam az érzés... talán hiba volt visszajönnöm... talán hiba hogy azt gondoltam, majd a karjaiba omolhatok, mint a filmekben... hátrálni kezdtem volna... de hosszú ujjai érintését megéreztem a tarkómon... a hajamba túrt és magához szorított... mint aki soha többé nem enged el... 

és én könyörögtem érte, hogy ne is tegye meg...

Ashley törte meg némaságunkat...

- Talán... be kéne mennünk... 

Némán álltam a szoba végében, ahol Ash kettesben hagyott minket... vártam a kérdések végtelen áradatát és a magyarázat nem lett volna elég... nem lett volna magyarázat... félelemből, és önzőségből hagytam magára... akkor amikor a legnagyobb szükségünk lett volna egymásra... de el akartam menekülni... előle... a fájdalom elől... és Max halála elől... de ez mégis utolért... 

Soha nem felejtem el a temetést... amikor láttam Andy szemében... hogy egy pillanatra elengedi a kettőnk között lévő köteléket... az én kedvemért... hogy gyászolhassak... 

És most... itt álltam a szobában némán... nem tudtam mit mondjak... Sajnálom? ez elég szánalmas lenne...

- Rea... - suttogta a levegőbe újra a nevem... 

Megremegtem... felé húzott egy láthatatlan mágnes... 

Három lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és újra körém záródtak a karjai...

- Nem kérem hogy megmagyarázd... de meg kell ígérned, hogy még egyszer nem teszed ezt...

Beleszuszogtam egy ígéretet a mellkasába, de ez nem volt elég... ezúttal nem...

- Rea... - eltolt egy pillanatra...

- Megígérem... - Néztem végre a szemeibe és elvesztem... - soha többet... - nem hagyta hogy befejezzem... ajkai forrón égtek az enyémen, perzselték a bőrömet... 

- Én pedig megígérem, hogy sokkal jobban vigyázok majd rád... soha többet... soha nem engedem hogy bajod essen...

Térdre rogyott és átölelte a lábaimat...

- Rea... annyira sajnálom... - sírt... elengedte az elmúlt évet... én pedig reszkető lábakkal álltam és néztem őt... a hajába túrtam 

- Nem... soha nem haragudtam rád... magamra haragudtam... és rá... Jamie -re... - suttogtam a nevet, amitől ökölbe szorult a talpam is...

- Minden rendben lesz... - ígérte... - már nem bánthat soha többé... 

Az ölébe húzott... 

mosolyogva nézte az arcom és egy hajtincsemet tekergette az ujjai körül, amíg meséltem neki a világjáró kalandjaimról... szigorúan kihagyva az önmarcangoló részleteket... 

Hajnalodott, amikor kiléptünk az ajtón... 

- Ash... akkor holnap...? 

- Andy... tudatom veled, hogy az már ma van... - morgott álmosan a kócos fiú... 

- Akkor ma... 

Ashley dühösen becsapta az ajtót... mi pedig elindultunk... 

- Hova megyünk most? - kérdeztem... reszkető hanggal... 

- Hová szeretnél menni? - szorította a kezemet... 

- Haza... - suttogtam a fülébe... 

18.

Andy:

Hazaérve megnéztem a leveleimet. Semmi extra... Bekapcsolva hagytam a telefont és végigdőltem az ágyon.
Elaludtam.
Rea mosolyogva sétált mellettem de nem nézett rám. Gyakran álmodtam róla. Boldogan figyeltem, ahogy a tengerparton állt a lábait a sekély vízben áztatta. Rám emelte tekintetét és könnyeivel küszködött...
- hiányzol... - suttogott
- te is...
Minden alkalommal ez volt, miután a temetőben jártam... újra az álomban jártam és erőteljesen koncentráltam, hogy ezúttal... ott is maradjak... de nem ment most sem...

Felébredtem a telefon ordító hangjára... Új üzenet...
Mikor a kijelzőre néztem, majdnem leestem az ágyról...
* Hiányzol...
A szám ismeretlen... mire visszahívtam, már ki volt kapcsolva...
... Ashley-t tárcsáztam...
- Ash... Azt hiszem megtaláltam... illetve ő talált rám...
- Biztos Andy...?
- Érzem, hogy ezúttal ő az... tényleg...

Hirtelen bevillantak az emlékek... ahogy a kórházban feküdt és kisírt szemekkel némán nézett maga elé, miután elmondták, hogy elveszítettük a babát... Nem szólt hozzám.. nem nézett rám... nem akarta, hogy ott legyek... élni sem akart...
Én pedig minél jobban erőlködtem annál inkább vesztésre álltam... Ellökött magától... Némán gyűlölt... de a legrosszabb csak ez után következett... egy napon eltűnt a kórházból... és senki nem tudta merre lehet...
Fél évvel később, Max állapota sokat romlott...
A kórházban gyakran említették, hogy meglátogatta a húga... mind tudtuk, hogy Rea volt... de hiába próbáltam... soha nem sikerült találkoznom vele...
Aztán egy nap csörgött a telefon... a kórházból hívtak... Max haldoklik...
Soha nem tudtam feldolgozni azt a napot... Az ágy mellett álltam és egy rémült gyerek kezét szorongattam... és a lelkiismeretem forrt, amiért még akkor is csak Rea járt a fejemben...
- Andy... Rea... - nyögte Max utolsó erejével... - Rea szeret téged... csak... - egy köhögőroham kapta el... és mint egy elcseszett filmben... soha nem tudtam meg a mondat végét...
Rea ott volt a temetésen... biztosan tudom... láttam a kapucnis apró alakot a fák között... bármennyire is vágytam rá, hogy odarohanjak és a karjaimba zárjam.. nem tettem meg... gyászolt és mi mind gyászoltunk...

Letöröltem az arcomról a könnyeket... légy már férfi... gondoltam dühösen...
A tükörbe néztem... és elindultam Ashleyhez, aki az ajtóban várt rám...
- Én is kaptam... - vigyorgott rám félszegen... és felém nyújtotta a telefont...

* A legjobb lelkiismeret vagy... hamarosan minden megváltozik... ígérem... *

- Ez meg mit jelent? - néztem rá... értetlenül...
- Őh hát... ígérd meg hogy nem ölsz meg...
- ASH!
- Hát az van, hogy én... végig... többször.. vagyis...
- Te beszéltél vele? Ash...
- Igen... nagy ritkán.. felhívott idegen számokról... és mindig más földrészről... a világot járta... és én... tudom hogy szólnom kellett volna... - kezdett hátrálni... - de megigértette velem... mindig azért hívott, hogy... lassan véget ér.. az útja és hazajön... semmi más nem érdekelte, csak hogy tovább tudtál e lépni... és én minden alkalommal elmondtam... - Ash elakadt a mondat közben...
- MIT???? - már csak üvölteni akartam vele... de aztán...

- Azt, hogy nem tudsz nélkülem élni... - suttogta egy régen várt hang a hátam mögül... ledermedtem... és nem bírtam megfordulni...
- Rea... - formáltam némán a betűket... egy apró kéz... egy kéz amit bármikor felismerek csúszott a karomra és fordított maga felé...
- Sajnálom... - Motyogta maga elé... nem nézett fel... - talán nem... talán... jobb ha elmegyek...
Még mindig nem mozdultam... A kéz... az apró kéz lassan lecsúszott a
karomról... és úgy éreztem, mintha megint kiszakadna a szívem a helyéről... és mintha kéz kézzel tenyerelnének a tüdőmbe... 
Felemeltem a kezem és beletúrtam félhosszú szőke hajába... majd magamhoz rántottam és úgy öleltem...

- Soha többet... ne engedj el... - zokogta a mellkasomba... 

17.

Andy:

Rettenetes volt... Leugrottam a színpadról, de mindenféle emberek és én semmi nem láttam... Újra és újra kezek lökdöstek...
az egyik testőr segítségével sikerült kijutnom... De Rea már nem volt sehol... és Jamie sem...
Ledermedve álltam meg a kijáratnál... még láttam elhajtani a piros autót... tudtam, hogy ő volt...
Ashley rohant el mellettem egyenesen a földön fekvő Rea fölé hajolt...
- Nem lélegzik!!! - üvöltötte torka szakadtából.. kizökkentett és a mentőket tárcsázva mellérogytam...

1 évvel később...

Andy:

A temetőben sétáltam mint máskor, most is az eget néztem... rettenetesen hiányzott...

(hamarosan folytatom...)

16.

*Jó rég jártam erre... tudom és sajnálom... de talán elnézitek nekem... a sokáig tartó várakozás oka Mila baba :)

Szóval visszatértem...egy rövid résszel... :) *


Letelt a békeidő... az egy hét alatt kerültük a témát... de utána nem volt visszaút...
Remegve ültem a váróban, Andy pedig a kezemet morzsolgatta amitől csak még idegesebb lettem... nem tudtam eldönteni, hogy valójában akarom e hogy ott legyen velem amikor kiderül...
- Andy...
- ... jó... lent megvárlak a kocsiban... - suttogta a számba és jelentőségteljesen megszorította a kezem... Néztem ahogy távolodik, aztán az ápoló hangja zavart meg...
- Bejöhet...
Az orvos percekig hümmögött a papírok felett, miközben a vállával szorította a füléhez a telefonját... amikor letette elfogott a hányinger...
- Nos... megvan az eredmény... - szédültem... - A minta amit leadott... egy... rágógumi? - vigyorgott rám...
Bólintottam...
- Elnézést... - újra csöngött a telefonja... amit a füléhez emelt... - pillanat - szólt bele... majd eltakarta a mikrofont a kezével... - 99%os az egyezés... most lépett a 13.hétbe.. egy hét múlva várom kontrollra...
Nem tudtam, hogy ekkora súly gördül majd le a vállamról... végigsimítottam a még lapos hasamon...

Andy a kórház bejáratánál ácsorgott, egy korlátnak dőlve és telefonon vitatkozott valakivel, de ahogy meglátott lecsapta a telefont és kérdőn nézett rám...
- Induljunk...
- Várj... mi a... Ki az... Rea... - próbálta fél szóban elhadarni a mondandóját...
- Majd a kocsiban... - láttam, hogy lefagyott egy pillanatra... aztán lehajtott fejjel az autóig trappolt... ahogy beültünk a kezébe vette a kezeimet...

- Bárhogy is lesz... ugye tudod, hogy mindenképp melletted maradok... Nos? - nézett rám reménykedve...
- Andy... - suttogtam... - te vagy az... te vagy az apa...
Nem tudom, hogy csinálta, de az ölébe kapott és átölelt... a hasamhoz hajolt
- Szia baba... én vagyok az apukád... tudod... nagyon várlak már... - a fülét odatapasztotta... - Azt mondja hogy nagyon szeret minket..
A könnyeim potyogni kezdtek a boldogságtól...


Andy:
Eltelt egy hónap... minden ellenkezésem ellenére Rea ott állt a színpad szélén és én talán még egyetlen koncert előtt sem voltam ennyire feszült...
Még a kezdés előtt odaszaladtam hozzá és megkértem újra, hogy inkább a buszban várjon...
- Andy.. - édesen mosolygott... jó kedve volt és nem akartam elrontani...
- Jó, de vigyázz magatokra... - megcsókoltam, de a rossz érzésem nem múlt el...


Mikor a színpadra léptünk a tömeg megindult előre...
Minden rendben volt... de az egyik szám után megláttam a tömegben Jamie-t és az addigi rettegésem szinte rémálommá vált... Rea-t kerestem a tekintetemmel... de nem volt sehol...

15.

- Rea! - nem is vettem észre, hogy felkaptam a csöngő telefont... mellesleg azt sem tudtam, hogy hol vagyok... kocsival hajtottam az utcákon körbe körbe vagy már világgá mentem volna?

- Rea!!!! - Andy hangja kétségbeesetten szelte át a köztünk lévő távolságot.

- Itt vagyok...

- De hol az az itt?????? - fogta könyörgőre és egy pillanatra magam előtt láttam elgyötört arcát. - Max fejét már hárman lógattuk a klotyóba, de nem hajlandó elmondani mi történt... 

- Nem vagyok... jól vagyok Andy... érted? Csak kell egy kis idő... most. Majd felhívlak...

- Rea!!! - letettem... 

Behajtottam az út melletti Motelbe, gyanús volt, mintha már elhajtottam volna mellette egyszer kétszer, de tudja a fene... csak arra vágytam, hogy egyedül legyek... Miután kivettem egy szobát, csak feküdtem az ágyon és bámultam az igénytelen plafont. Minden összefolyt, talán el is aludtam, bár hulla fáradtan tértem újra magamhoz. 

- Rea... - hallottam a nevemet újra az ajtó elől...

Megráztam a fejem, biztos, hogy csak képzelődtem...

- Nyisd már ki... - Rea... - kopogás... - tudom hogy itt vagy...

- J... mit keresel itt? - lapultam az ajtóhoz, hogy jobban halljam

- Engedj be légyszíves... ne kelljen már itt ácsorognom...

- Senki nem kért rá...

- Rea... kérlek... - a kilincsre csúsztattam a kezem...

- Beengedlek, de csak pár percet kapsz...

- Rendben...
Az ajtóban állt és kicsit sem úgy festett, mint akit nagy boldogsággal tölt el, hogy ott van... ami azt illeti elég idegesnek tűnt, néhány papírral a kezében...
- Kié?
- J... nem tudom...
- És mégis mikor akartál szólni?
- Ha kiderül, hogy a tiéd...
- Akkor hívjuk fel az illetékest... - széles vigyor terült el az arcán... a kezében a telefonnal fel alá sétált.
- Azért jöttél, hogy megint...
- Ne haragudj, de azt hiszem jó lenne tisztán látni... azt állítod, hogy szereted őt, mégis titkolod azt, hogy terhes vagy... mert lehet hogy a gyerek az enyém... Fene nagy szerelem mondhatom és persze ő nem vett észre semmit, de én itt vagyok most is...
- Mert követtél...
- Mert szeretlek... és mert szükségünk van egymásra... de ha te nem így érzed hát hívd fel... hívd ide és mondj el mindent... - a hideg falhoz ért a hátam, ahogy felém lépett. Az ajkai vészes közelségbe kerültek, magamon éreztem a leheletét... nyeltem egyet...
- Legyen... - vágtam az arcába és láthatóan nem erre számított...
Andy hamar felvette.
- Hé idegen... - szóltam bele elhaló hangon... elmondtam, hogy hol vagyok és hogy nagyon szeretném, ha odajönne...
- Ezt még megbánod... remélem akkor majd hozzám rohansz... - Jamie idegesen elrohant...

- De... Miért nem szóltál előbb?
- Ne haragudj én csak...  - nem volt időm befejezni. Andy kezei a derekamra siklottak és számra tapadt, hogy elhallgattasson.
A következő pillanatban a falhoz szorított, hogy ne akarjak megszökni. Éreztem az illatát és hogy vadul ver a szíve, ahogy az enyém is.
- Soha ne engedj el... - suttogtam és közben éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe...
- Nem kell kérned sem...-  újra a számon éreztem forró leheletét
- Andy... kicsit várj... - szóltam halkan, mikor a nyakamra siklottak csókjai... a csókjai hatására felnyögtem...
- Még mindig azt akarod, hogy várjak? - erőtlenül bólintottam... - ezzel nem győztél meg... - suttogott a számba.
Hideg érintését éreztem a combomon végig simítani, egyszerűen félrehúzta az útban lévő csipkés ruhadarabot és máris magamban éreztem az ujjait... megremegtem, magam sem tudom, hogy az érintésétől, vagy a hirtelen jött érzéstől, hogy mennyire kívánom az érintését.
- Ne... - nyögtem, de ezzel csak magamnak hazudtam.
A testem önálló életre kelt az érintése nyomán, a csípőm automatikusan mozdult és csak élveztem minden apró rezdülését... Végül már nem is ellenkeztem szóban sem. Megragadtam a kezét, hogy ne mozdíthassa... a számra tapadó ajkába haraptam, de csak finoman, nehogy elvegyem a kedvét... a fenekembe markolt két kézzel én pedig nyöszörögtem, amiért megvonta tőlem a hideg ujjait..., de nem kellett sokáig várnom, kaptam helyette mást. Még mindig a falhoz szorítva hirtelen belém hatolt én pedig zihálva a vállába haraptam... szinte azonnal megremegtem a gyönyörtől... képtelen voltam tartani magam. Andy nyaka köré fontam a karjaimat és csak hagytam, hogy újra és újra a csúcsra juttasson...

Végül zihálva feküdtem a mellkasára hajtott fejjel...
- Itt volt Jamie... - nyögtem ki végül
- Tessék? - pattant fel idegesen Andy
- Sajnálom... nézd... követett...
- Jó rendben... de nem értem miért...
- Mert azt hiszi, hogy az övé...
- És az övé? - nézett rám ingerülten
- Mondtam, hogy nem tudom... te is tudod, hogy mióta vagyunk külön... és veled mióta vagyok együtt... igazából... emiatt...
- Tudom... - ült le mellém és végigsimított az arcomon - sajnálom, hogy kiakadtam...
- Semmi baj, megértelek...
- Haza mehetünk? - kérdezte mosolyogva...
- Szerintem kihasználhatnánk... hogy kifizettem ma éjszakára a...  - közelebb hajolt... éreztem ahogy lélegzik... éreztem, hogy a keze végigsimít a testemen és éreztem, hogy az ajkai máris vészesen közelítenek, de mielőtt engedtem volna hogy újra elvegye az eszem, kisiklottam a kezei közül és a földön heverő ruhadarabjaimat kezdtem keresgélni...
- Hé... nem azt mondtad... - mosolygott vadítóan... nem tudtam ellenállni, bármennyire is határozott volt a döntésem, hogy inkább mennyünk még is haza... ehelyett mellé feküdtem újra, körbefontam rajta a karjaimat és a lábaimat és bármennyire is szerettem volna örökké a szemeibe nézve elveszni, végül elaludtam...
Hajnalban a benti sötétséget egy pillanatra megzavarta a gyufa... aztán az ajtó kinyílt és becsukódott...





A takarót magam köré csavartam és kiléptem a világosságba utána... Ahogy észrevett magához húzott a takarónál fogva és máris mosolygott...
- Nem akartalak felébreszteni...
- Inkább ott hagytál egyedül...
- Olyan édesen aludtál... - az ölébe húzott...
- Te pedig nem bírtad dohányzás nélkül...
- Nem... - fintorgott egyet... - hé... mi a baj? - nézett rám...
- Menjünk haza... - ott akartam lenni, azon a helyen amit mindketten otthonnak hívunk.
Valamiért mindennél jobban vágytam rá...