18.

Andy:

Hazaérve megnéztem a leveleimet. Semmi extra... Bekapcsolva hagytam a telefont és végigdőltem az ágyon.
Elaludtam.
Rea mosolyogva sétált mellettem de nem nézett rám. Gyakran álmodtam róla. Boldogan figyeltem, ahogy a tengerparton állt a lábait a sekély vízben áztatta. Rám emelte tekintetét és könnyeivel küszködött...
- hiányzol... - suttogott
- te is...
Minden alkalommal ez volt, miután a temetőben jártam... újra az álomban jártam és erőteljesen koncentráltam, hogy ezúttal... ott is maradjak... de nem ment most sem...

Felébredtem a telefon ordító hangjára... Új üzenet...
Mikor a kijelzőre néztem, majdnem leestem az ágyról...
* Hiányzol...
A szám ismeretlen... mire visszahívtam, már ki volt kapcsolva...
... Ashley-t tárcsáztam...
- Ash... Azt hiszem megtaláltam... illetve ő talált rám...
- Biztos Andy...?
- Érzem, hogy ezúttal ő az... tényleg...

Hirtelen bevillantak az emlékek... ahogy a kórházban feküdt és kisírt szemekkel némán nézett maga elé, miután elmondták, hogy elveszítettük a babát... Nem szólt hozzám.. nem nézett rám... nem akarta, hogy ott legyek... élni sem akart...
Én pedig minél jobban erőlködtem annál inkább vesztésre álltam... Ellökött magától... Némán gyűlölt... de a legrosszabb csak ez után következett... egy napon eltűnt a kórházból... és senki nem tudta merre lehet...
Fél évvel később, Max állapota sokat romlott...
A kórházban gyakran említették, hogy meglátogatta a húga... mind tudtuk, hogy Rea volt... de hiába próbáltam... soha nem sikerült találkoznom vele...
Aztán egy nap csörgött a telefon... a kórházból hívtak... Max haldoklik...
Soha nem tudtam feldolgozni azt a napot... Az ágy mellett álltam és egy rémült gyerek kezét szorongattam... és a lelkiismeretem forrt, amiért még akkor is csak Rea járt a fejemben...
- Andy... Rea... - nyögte Max utolsó erejével... - Rea szeret téged... csak... - egy köhögőroham kapta el... és mint egy elcseszett filmben... soha nem tudtam meg a mondat végét...
Rea ott volt a temetésen... biztosan tudom... láttam a kapucnis apró alakot a fák között... bármennyire is vágytam rá, hogy odarohanjak és a karjaimba zárjam.. nem tettem meg... gyászolt és mi mind gyászoltunk...

Letöröltem az arcomról a könnyeket... légy már férfi... gondoltam dühösen...
A tükörbe néztem... és elindultam Ashleyhez, aki az ajtóban várt rám...
- Én is kaptam... - vigyorgott rám félszegen... és felém nyújtotta a telefont...

* A legjobb lelkiismeret vagy... hamarosan minden megváltozik... ígérem... *

- Ez meg mit jelent? - néztem rá... értetlenül...
- Őh hát... ígérd meg hogy nem ölsz meg...
- ASH!
- Hát az van, hogy én... végig... többször.. vagyis...
- Te beszéltél vele? Ash...
- Igen... nagy ritkán.. felhívott idegen számokról... és mindig más földrészről... a világot járta... és én... tudom hogy szólnom kellett volna... - kezdett hátrálni... - de megigértette velem... mindig azért hívott, hogy... lassan véget ér.. az útja és hazajön... semmi más nem érdekelte, csak hogy tovább tudtál e lépni... és én minden alkalommal elmondtam... - Ash elakadt a mondat közben...
- MIT???? - már csak üvölteni akartam vele... de aztán...

- Azt, hogy nem tudsz nélkülem élni... - suttogta egy régen várt hang a hátam mögül... ledermedtem... és nem bírtam megfordulni...
- Rea... - formáltam némán a betűket... egy apró kéz... egy kéz amit bármikor felismerek csúszott a karomra és fordított maga felé...
- Sajnálom... - Motyogta maga elé... nem nézett fel... - talán nem... talán... jobb ha elmegyek...
Még mindig nem mozdultam... A kéz... az apró kéz lassan lecsúszott a
karomról... és úgy éreztem, mintha megint kiszakadna a szívem a helyéről... és mintha kéz kézzel tenyerelnének a tüdőmbe... 
Felemeltem a kezem és beletúrtam félhosszú szőke hajába... majd magamhoz rántottam és úgy öleltem...

- Soha többet... ne engedj el... - zokogta a mellkasomba...